Magyarország ásványvizei

Ha természetes eredetű ásványvizekről beszélünk, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a magyarországi természeti adottságok világviszonylatban is kiemelkedőek. Mindezen adottságok alapja a földtani felépítés, Magyarország geológiai környezete.

Hazánk medencejellege, valamint sok tízmillió éven át tartó sajátos földtörténeti fejlődése több kilométer vastag üledékes kőzettömeg felhalmozódását tette lehetővé. Ezen kőzetek nagy része alkalmas jelentős mennyiségű, természetes eredetű víz tárolására. A domb- és hegyvidéki területeket leszámítva gyakorlatilag nincs olyan része az országnak, ahol a felszín alatt ne fordulnának elő jó vízadó tulajdonságú képződmények.

Ivásra és fürdésre is

Magyarország a földtani adottságai következtében kimagasló lehetőségekkel rendelkezik a hévizek hasznosításának területén is. Az ország területe alatti földkéreg viszonylag vékony, mindössze 23-27 km, ezért kiemelkedően magas értékű a geotermikus gradiens, az egységnyi mélységnövekedéssel járó hőmérséklet-növekedés. Ennek átlaga a földön 30 °C/1000 m, a magyar medence területén viszont 50 °C/1000 m. A Kárpát-medence nagy kiterjedésű geotermikus anomáliája egyedülálló Európában, kiterjedését és értékét tekintve világviszonylatban is kimagasló. 

Történeti szempontból nézve nincs konkrét határvonal a gyógyvizek és az ásványvizek között. E vizek kettéválasztása csak a második felében kezdődött el. Magyarországon az 1929. évi XVI. törvénycikkben lefektetett fürdőtörvény határolta el végérvényesen egymástól a gyógy- és ásványvizeket, illetve az ásványvizeket az egyéb vizektől. Eszerint az ásványvíz minden literjének legalább 1000 mg, a talajrétegeken keresztülszivárgó, kőzetekből kioldott szilárd összetevőt kell tartalmaznia. 

Az ivásra alkalmazott vizekkel szemben régebben főleg az emésztési panaszok kezelése, megelőzése volt az elvárás, míg napjainkban egyre inkább a biológiai vízigény kielégítése jelentkezik követelményként. Ez a változás jelenik meg elvárásként napjaink ásványvizeinek ásványianyag-összetételére vonatkozóan is, ami miatt mára egyre inkább az alacsonyabb ásványianyag-tartalmú természetes ásványvizeket fogyasztjuk nagy mennyiségben.

Az ivásra használt vizeket úgynevezett ivókúrák keretében vagy a boltokban megvásárolható palackos kiszerelés formájában fogyasztjuk. Kiemeljük, hogy pl. Erdélyben mind a mai napig a lakosság széles tömegei hordják a közkifolyóktól a „borvizeket” otthoni fogyasztásra. Erre hazánkban is találunk példát Balatonfüreden, ahol egyebek mellett a Kossuth-forrás vizét is használják az emberek.

Amikor emberi fogyasztásra szánt vizekről beszélünk, különböző kategóriákat kell megkülönböztetnünk, úgymint természetes ásványvíz, forrásvíz, gyógyvíz és ivóvíz. Ezek fajtánkénti minőségét törvények és rendeletek szabályozzák, melyektől a palackozók és forgalmazók nem térhetnek el.

A természetes ásványvíz

A jelenleg érvényes rendelet értelmében a természetes ásványvíz fogalma a következő: természetes állapotában emberi fogyasztásra szánt, egy meghatározott eljárás szerint hivatalosan elismert víz, amely ásványianyag- és nyomelemtartalma, valamint egyéb összetevőinek következtében egészségügyi szempontból előnyös tulajdonságokkal rendelkezik, és egyértelműen megkülönböztethető az ivóvíztől. Fontos még, hogy védett vízadó rétegből származzon, eredendően szennyeződésmentes, illetve összetétele és hőmérséklete közel állandó legyen.

A forrásvíz

Eredeti jelentésében a forrásvíz azt a vízlelőhelyet jelöli, ahol a víz önmagától tört fel a föld mélyéből, de a szabályozás szempontjából másról van szó. Az ásványvizekkel foglalkozó szakmán belül sokáig vitás volt a forrásvíz elnevezés pontos definíciója, de az Európai Unióhoz való csatlakozáskor életbe lépett rendelet óta egyértelmű a meghatározás. A forrásvíz mélyen fekvő rétegekből származik, és helyben palackozzák, paramétereinek a vízkivétel helyén meg kell felelnie az ivóvízrendelet előírásainak, kezelései pedig nem különbözhetnek az ásványvizekétől. Engedélyezett a szénsav mint adalékanyag használata, a vasat és a ként ki kell belőle vonni. Állandó összetételűnek kell lennie, a mikrobiológiai szempontoknak is meg kell felelnie. Ugyanakkor nem kell elismertetni, és nem kell védett vízadó rétegből származnia.

A gyógyvíz

A köztudatban általában a meleg gyógyfürdők vizét hisszük gyógyvíznek. A gyógyvizek azonban hidegek, melegek is lehetnek, valamint fürdésre és ivásra egyaránt alkalmazhatók. Amennyiben egyszerűen akarjuk megfogalmazni, azt mondhatjuk, hogy a gyógyvíz olyan ásványvíz, amelynek orvosilag bizonyítottan gyógyhatása van. A gyógyvizek főbb típusai a konyhasós víz (pl. Sárvár, Parád), a jódos víz (pl. Hajdúszoboszló, Bükkszék), a földes-meszes víz (pl. Bükfürdő, Budapest), a kénes víz (pl. Harkány, Balf), a szénsavas víz (pl. Balatonfüred, Kékkút) és a radonos víz (pl. Hévíz, Eger).

A csapvíz

Föld alatti, felszíni vagy forrásvíz, melyet szűréssel és tisztítással készítenek elő, mielőtt a vezetékbe kerülne. Minősége a jogszabály által meghatározott határértékeknek megfelelő. A vízszolgáltatók szükség esetén különböző vízkezelési technológiákat alkalmaznak ahhoz, hogy a fogyasztó csapjában a víz minősége hatályos rendelkezéseknek megfelelő legyen. Ezt a minőséget folyamatosan ellenőrzik.

A szikvíz

A szikvíz – vagy másképpen szódavíz – tulajdonképpen nem más, mint szénsavval telített, bakteriológiailag és kémiailag kifogástalannak tekinthető ivóvíz, amelyet szén-dioxiddal dúsítanak, és szifonfejes palackban hoznak forgalomba. Mégpedig nem is kevesen: hazánkban 1500 szikvízüzem működik, így nem meglepő, hogy egyre inkább terjed az a nézet, miszerint a szikvíz hungarikum. A szódavíz feltalálását sokan Jedlik Ányosnak, a győri bencés gimnázium tanárának tulajdonítják. A tudós már 1828–29-ben elkezdett behatóan foglalkozni azzal, hogy idehaza is megvalósítsa a szódavíznek és a mesterséges savanyúvíznek iparilag is használható készítési módját, amelyet genfi fizikusok már 1798 óta alkalmaztak. Jedlik érdeme valójában tehát az, hogy külső segítség nélkül, kísérletező kedvére támaszkodva egyedül jutott el a megoldásig. Olyan készüléket alkotott, amelynek segítségével alacsony költséggel lehetett szén-dioxiddal telíteni. Orvos barátai rábeszélték a professzort, hogy hasznosítsa az eljárást, nem a pénz miatt, hanem azért, mert a kórházi betegek hálásak voltak az üdítő szódavízért, a mesterséges gyógyvízért. Hamarosan beigazolódott az orvosok igazsága: 1831–32 között kolera söpört végig az országon, és a szódavíz (savanyú kémhatása révén nem terjesztette a járványt) a szenvedőknek enyhülést, megkönnyebbülést hozott. A professzor később még egy fontos dologra rájött: az edény aljáig érő csövön át fejtette le a telített vizet, a szódavizet, hogy így a vízrészecskék ütődéséből és a levegővel való érintkezéséből származó szén-dioxid-veszteséget elkerülje.